Kezünkben a sorsunk (egy darabja)

Ritkán adatik meg, hogy tökéletes korreláció legyen a saját egyéni teljesítmény és a végleges siker között. Dolgozunk keményen aztán mégsem érjük el a célt, mert kifogunk egy ratyi feladatot, vagy morcos vizsgáztatót a felvételin, nyelvvizsgán vagy állásinterjún, esetleg a munkahelyen megszüntetik a részlegünket az igazgatóváltáskor, leállítják a projektünket, amibe hónapokat, éveket áldoztunk a fiatalságunkból stb. Visszatekintve konstatáljuk, hogy kár volt izzadni, hajtás helyett akár Aknakeresőzhettünk is volna az utóbbi pár hónapban, most ugyanott lennénk.



Ha az ilyen gyomrosok és a sikerélmények közti arány nagyon leromlik, akkor az emberen eluralkodhat egyfajta tehetetlenség/hiábavalóság érzés: nem számít, hogy én mit csinálok, hiába tekerem a pedált ezerrel. Könnyen cinikusak és demotiváltak leszünk, ami aztán könnyen rányomja a bélyegét nemcsak az adott projekthez való hozzáállásunkra, de az általános közérzetünkre is.



Mikor magamon veszem észre ezt a dolgot, akkor kitalálok egy kis személyes mini-projektet, ahol a játékszabályok tökéletesen ismertek és a siker csakis rajtam múlik. A fogyókúra pl. ilyen.

ui: Most már vicces visszaemlékezni, hogy tinédzserkoromban hosszú ideig akartam írni erről az érzésről egy novellát, amiben egy fiú hajt egy lányért és nagy dráma/küzdés van, meg minden és a vége az, hogy az egész várost fiúval/lánnyal, mellékszereplőkkel együtt elpusztítja egy atombomba az utolsó oldalon. :)



ui2: Az megvan, hogy a Hope is Emo-ban az ajakpiercingje néha máshol van a vágások után?