Frontline dokumentumfilm a globális felmelegedés politikájáról

A Frontline, mint mindig, most is nagyon színvonalas anyagot hozott össze egy érdekes témáról. Hogyan söpörte a szőnyeg alá, illetve tett látszatgesztusokat 1988 óta minden amerikai elnök a globális felmelegedéssel kapcsolatban.

A teljes műsor megtekinthető online (pirospont): Hot Politics

Nem annyira az ökológiai vonal az érdekes, nincs is róla sok szó, hanem inkább látni azt, hogyan működik a legfelsőbb szinten a politika, hogyan születnek döntések illetve kúródnak el dolgok (pl. a Kiotói megállapodás körül) a Fehér Házban és a kongresszusban, milyen eszközökkel operálnak a politikusok és a lobbik.

Pölö, az egyik mostmártennikénevalamit oldalon álló képviselő a kongresszusi meghallgatást az év direkt az év legmelegebb napjára ütemezte be és kinyittatta az ablakokat. :)

A kedvenc részeim az energetikai lobbi propagandafilmjei, amikből megtudjuk, hogy a széndioxid az élet szerves része, és minél több van belőle, annál jobb, mert kizöldül a bolygónk teljesen.

Érdekes látni a gyakorlatban, hogyan cenzúrázta a Bush kormány a globális felmelegedésről szóló jelentéseket.

Szintén tanulságos az a propagandatechnika, amit a nagy dohánygyártó cégek és a kreacionisták is alkalmaztak: a tudományos tények és elméletek támadása a laikusok előtt.

• "Nem tudjuk, hogy tényleg rákot okoz-e a dohányzás a tudósok nem értenek egyet még a kérdésben (főleg azok, akiket mi pénzelünk több millió dollárral)." (80-as évek)
  
• "Nem tudjuk, hogy tényleg olyan nagy-e a globális felmelegedés, mint ahogy mondják és, hogy az emberi tevékenység okozza-e. A tudósok nem értenek egyet a kérdésben (főleg, akiket mi pénzelünk több millió dollárral)."
  
• "Az evolúciós elméletet nem annyira megalapozott, mint ahogy a tankönyvek beállítják. Vannak más elméletek is és a tudósok nem értenek egyet abban, hogy egyértelműen jobb-e az egyik, vagy a másik. (Főleg azok nem, akik a mi intézetünknek dolgoznak.)"

Ezt hívják úgy, hogy "teach the controversy" és a laikus természetesen úgy fog reagálni az effajta propagandára, hogy "hát, mondanak ezt is, azt is, nem lehet tudni". Ez a fajta kivárás és egyensúlyozgatás pedig egyértelműen propagandagyőzelem, hiszen lehet tovább árulni a cigit korlátozás nélkül, nyomatni a széndioxidot ezerrel korlátozás nélkül, vagy tuszkolni a kreacionizmust az iskolákba a tudományosság köntösében.

Úgy beállítani valamit, mintha egy súlycsoportban lenne a valódi tudományos elméletekkel az áltudományok és marginális elméletek Wikipédiában aktív híveinek is az egyik kedvenc szórakozása. A magyar Wikipédiában pl. könnyen kerülnek helyi túlerőbe és érik el, amit akarnak, mert nincs elég normális ember, akinek van energiája folyamatosan küzdeni a megszállottakkal és akik felismerik, hogy ezekben az esetekben az 50-50% nem jelent semleges nézőpontot.

30 Rock

Az egyik sorozat, amit az Asszonnyal együtt szoktunk nézni, a 30 Rock.
Sok Saturday Night Live-os figura van benne. Nem a televíziózás csúcsa, de könnyed kikapcsolódásnak jó, mikor már nincs erő megnézni egy mozifilmet.

Nintendo játékgyűjtemény

GameCube és Nintendo DS tulajdonosként az egyik problémám az volt, hogy nem volt senki közeli ismerősöm, akivel csereberélhettem volna. Az ismerőseimnek mind XBox meg PS2 van, ráadásul nem igazán töltenek időt a játékkínálat elemzésével, a játékgyűjteményük bővítésével sem.

Mivel a Nintendó konzolokra gyakorlatilag nem léteznek letölthető demók*, a gamespot, az ign, a gamespy, a gamerankings és a planetgamecube olvasása, illetve a gametrailers és az X-Play (kedvenc) nézegetése alapján kellett eldöntenem, hogy melyik játékokat veszem be a gyűjteményembe.

Kezdetben elkövettem azt a hibát, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam az ezeken a siteokon adott pontszámoknak, mert valahogy nem tudatosult bennem, az a nagyon is alapvető dolog, hogy hiába kap magas pontszámot egy játék, ha nem az én stílusom, akkor nem fogom élvezni, mint ahogy mondjuk nem élvezek bizonyos zenei vagy filmstílusokat sem, hiába kiemelkedőek az adott számok vagy filmek a saját kategóriájukban. Így hát először az összes 85% felett teljesítő játék bekerült a mindenképpen kell kategóriába.

Emellett nem ismertem a saját ízlésemet sem még. Nem tudtam eldönteni, mennyire élveznék egy konzolos platformert, verekedős játékot, vagy autóverszenyzős cuccot mert effektíve nem játszottam ezeket a Commodore 64 óta (na jó Mortal Kombatot 386-on).

Így hát ahhoz képest, hogy évente nagyjából 3-4 játékot fejezek be teljesen, 4-szer 5-ször ennyi landolt a gyűjteményben (persze döntő többségük 20$ alatti áron eBayen, Amazonon vagy half.com-on keresztül)

Most, hogy már eldöntöttem, hogy tényleg nem veszek több játékot GameCube-ra (a Zelda: Twilight Princess, a Battallion Wars és a Tales of Symphonia lettek a gyűjteményem zárókövei) megcsillant egy párhuzamos univerzum: milyen lett volna, ha van kivel csereberélni, illetve kölcsönvett játékokat megvásárlás előtt alaposan kipróbálni. Az első és mindeddig utolsó Nintendós cimborám Sameer nevű PhD-s munkatársam lett, aki 2-3 hét múlva itthagy minket (megy másik egyetemre, előtte meg a Google-höz gyakornoknak a mázlista) kölcsönadott párat a DS játékai közül, egy GameCube-osat pedig elcseréltem vele (Hitman 2-t a Prince of Persia-ra).

Így alkalmam van kipróbálni ezeket, a különben a kívánságlistámon** szereplő játékokat:

Super Mario Kart DS: rájöttem, hogy nem vagyok rajongó, a Double Dash jó volt, de csak azért, mert coop-ban tudtam nyomni a fiammal.


New Super Mario Brothers: oldszkúl kánaán. Az 2D platformerek evolúciójának csúcsa. A fiam rákattant, nekem ahogy nehezedik, hamar frusztráló lesz, csakúgy mint az elődjei. (A Great Giana Sisters nevű klón volt Commodore-on az utolsó ilyen, amiért őszintén lelkesedni tudtam).



Brain Age: ötletes, de látom, hogy miért lehet hamar megunni. A Sudoku viszont király benne.



Elite Beat Angels: ez volt a legkellemesebb meglepetés. Ötletes, ritmus alapú játék, nagyon elvarázsolt és nagyon japán. Kissé viszont ez is túl nehéznek tűnik.



Ha vissza tudnék utazni az időben és tanácsot tudnék adni magamnak, akkor most nem 40, hanem csak 15 játékom lenne GameCube-ra. A következő konzolomra most már tényleg csak ennyi lesz, mert sokkal jobban tudom, hogy mi az ami bejön nekem és a családnak és mi az, ami nem.

Kapcsolódó dolog, hogy letettem egyelőre a PS2-re licitálásról, pedig majdnem megnyertem 2 konzolt is az eBayen (1$ híján mindkettőt). A DDR és a Final Fantasy X, XII lett volna a killer app, de az előbbi lesz Nintendo Wii-re is (következő tervezett családi konzol), a JRPG igényemet meg egyelőre kielégíti a Tales of Symphonia: 24 óra játékidő után még mindig csak az első lemezen vagyok.

* a videójátékokat áruló boltokban elvileg ki lehet próbálni a játékokat, de csak azokat, amik rajta vannak a demó stationön, plusz nem járok boltba, csak ha nagyon muszáj. Nem azért adta a Jóisten a broadbandet, hogy furikázzunk a kocsival össze-vissza.

** a videójáték kívánságlistám nagyon szofisztikált, teljesen online és 4 siteon helyezkedik el: half.com, backpackit.com, amazon.com (külön nekem és külön a kölöknek) és gamespot.com. A listák egy olyan bonyolult, tudatosan redundáns és organikus rendszert képeznek aminek értelmezési szabályait nagyon hosszú lenne szavakba önteni, ezért meg sem próbálom.

Megvettem az első görkorcsolyámat

Pénteken megvettem életem első pár görkorcsolyáját. A helyi szakboltba mentem (Asphalt Beach) ahol a Steve nevű 45-50 évesnek kinéző, de iszonyat sportos és barátságos eladó bemutatót adott nekem görkori első lépésekből és főleg az udvarias kiszolgálás magasiskolájából.

Megkérdezte a nevemet, mondtam, hogy még soha nem görkorcsolyáztam és hogy kezdő felszerelésre (entry level) lenne szükségem. Megmérte mindkét lábamat azzal a felkiáltással, hogy a bal láb nagyobb szokott lenni, mint a jobb. Legnagyobb meglepetésemre igaza is lett, talán fél centivel tényleg nagyobb volt. Aztán rámadta a görkorikat mint egy 2 éves kisgyerekre elmagyarázta, hogyan működik a benne lévő emlékezőhab (memory foam). Rámpróbálta az összes védőcuccot, könyök, térd és kéz. Közben sztorizott, nagyon udvarias és barátságos volt, elmondta, megmutatta, hogyan kell rotálni a kerekeket, mondta, hogy vasárnap ingyen tanfolyam, jó idő lesz, jó csajokkal stb. Elkezdte nekem megtanítani az alapdolgokat, hogyan kell elindulni, menni, fékezni, mi a testtarttás stb. és ha nincs sürgős dolgom egy komplett tréninget leadott volna nekem a bolt közepén. Kaptam térképet is a város elkészült és épülő görkorizóhelyeiről. Sisakot nem kértem, azt hazudtam, hogy van már biciklissisakom. Tönkretenné a frizurámat, haha.

Ilyen kérem az, mikor nem valami franchise cégpolicyjában van megmondva, hogy udvariasnak kell lenni, meg mosolyogni kell, hanem maga a tulajdonos vezeti a boltot és alapvető érdeke, hogy az ügyfél szívesen menjen hozzá vissza. Elképesztő 10 pontos kiszolgálást kaptam, pedig csak a legolcsóbb cuccokat vettem meg. A korcsolya technikai megoldásaiban és sajnos valamennyire hőszigetelési paramétereiben is egy síbakancsra emlékeztet. Talán még jobban is gurul, mint ami az én szintemen egészséges (K2 Exo 2.1 ~ 18kHUF).



Szombaton aztán ki is mentem a fiammal a legközelebbi görkorizható szakaszra a Wal-Mart mellé a folyópartra és amíg ő biciklizett, kipróbáltam a cuccot. Legjobban a kézvédő tetszett, valahogy olyan badass érzés, mikor rajtam van, amit jól kompenzál a bénázós mozgástechnikám.

Hihetetlen, de nem estem el egyszer sem(!), talán használt valami gyerekkorom jégkorizása. Viszont enyhe emelkedő volt és visszafelé gurulva nagyon begyorsultam, hiába próbáltam a boltban elsajátított fékezési technikát csak gurultam, gurultam, mint a szél és nagyon úgy tűnt hogy berepülök ezerrel a susnyásba. Aztán végül csak sikerült megállni valahogy, de az ijedtség után megfogadtam, hogy csak abszolúte lapos aszfalton fogok menni, amíg nem sikerül megtanulni a fékezést.

Elvileg így kéne fékezni:



Szívesen járnék görkorizni kocogás helyett, sokkal jobb móka, de az igazi jó (2km-nél hosszabb) pályák messze vannak és családos emberként nem lesz rá időm csak hétvégén.

ui. nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ez az első görkorcsolyám, lehet hogy volt kiskoromban olyan cipőre csatolhatósom.

Google History

You have zero privacy anyway, get over it. - Scott McNealy

Google History. Masszív. Begyűjt mindent, nincs lacafacázás mostmár. A search historymat eddig is gyűjtötte, de ez a Google Toolbar-on keresztül a böngészett siteokat is letárolja és tud a látogatott lapokban keresni.

Syp hívta fel rá a figyelmemet.

Metroid + Halo + Star Wars + Matrix fanboy movie

Halo / Metroid fanboy movie. (GameTrailers) via Penny Arcade.

Film: Az akarat diadala

Csatlakoztam ahhoz a szerintem egyelőre még mindig nagyon exkluzív klubhoz, amelynek tagjai fürdőkádból nézik végig az Akarat diadala (Triumph des Willens) című 1934-es német propagandafilmet. Hát, nem egy barátnővel nézős darab, de akit érdekel a kor és a 20. század, annak ez egy fontos film.

1934-et írunk ugyebár, az NSDAP szokás szerint megrendezi az éves pártgyűlését Nürnbergben, ahol most már többszázezer ember gyűlik össze. A párttagok és a katonai szárny végigvonul a pártvezetők előtt. A hangulat jó, 13 évnyi 2-7 százalékos bohóckodás után végre kormányt alakíthattak és Hitler Adolf lehetett a kancellár.

A gyerekek sátoroznak, dobolnak, sportolnak, gőzölög a gulyáságyú. Akár úttörőtábor is lehetne, mint ahogy tulajdonképpen az is. A lakosság ünnepel. Mindenki masírozik és sorakozik szépen.

A beszédekben semmi konkrétum. Most már, nincs kasztrendszer, nincsenek osztályok (értsd arisztokrácia, proletáriátus) mert mindenki német, egyszerre menetelünk. előttünk, mellettünk, mögöttünk, velünk Németország, mi vagyunk Németország! Az ifjúságé a jövő, ha majd a mi kezünkből kiesik a zászló, ők viszik tovább. Mindenki dolgozik Németországért, szeretjük a békét. A mozgalom egységes, az SA velünk van (a hosszú kések éjszakája nemrég volt).

A Führer semmi olyat nem mond, amit egy mai demagóg politikustól ne hallanánk. Ez benne a legfontosabb tanulság szerintem. Nem győzöm ismételni: Hitlerék nem mondtak semmi olyat, amit előttük mások ne mondtak volna.

A tömegek, az egyenruhák a menetelések nagyon impresszívek, van utcán menetelés, nagy stadionban menetelés, éjszakai menetelés, lyukas menetelés, kerek menetelés, töltött menetelés, menetelés-menetelés. Ipari mennyiségű zászló, zászlóavatás, zászlóeskü, egyenruhák. A műfaj a mai napig népszerű. Albert Einstein azt mondta, hogy aki zenére szeret masírozni, annak kár volt agyat növeszteni, mert elég lett volna egy gerincoszlop is.

És nemcsak a 20. század megértése miatt, de művészettörténetileg is fontos és nagy hatású volt a film. Álljon itt néhány illusztráció az angol Wikipédia szócikkéből: Akarat diadala, Csillagok háborúja, Gyűrűk Ura:

Kultúrsokk

Azt mondta az Asszony, hogy magyarországi tartózkodása során hamar hülyének nézték, mert nem vetkőzte le elég gyorsan azt a déli szokást, hogyha szemkontaktusba kerülünk egy idegennel, akkor mosolyogni illik. Először magyar embernek ez nagyon furcsa érzés, végigmegy az egyetem parkjában és mosolyog a sok jó csaj, mintha lefosott volna minket egy madár, vagy egy vicces feliratot rajzolt volna valaki a homlokunkra. Ismer ez engem? Akar valamit? Részeg?

Persze ez a mosoly, nem azt jelenti, amit egy magyar mosoly. Nem jelent érdeklődést, igazi, mély szimpátiát, vagy akármit, csak egy gesztus. De jólesik.

Magyarországon még az eladók sem mosolyognak, pedig nekik hivatalból kéne. Nekem mindig az első élményeim hazatéréskor a göröngyös út Ferihegyről, a sok dohányos és a morcos eladók.

Ha már itteni népszokások. Az abc-ben vagy máshol, ha 1m-nél közelebb kerülnek egymástól az emberek, akkor elnézést kérnek. Ha tüsszent valaki, akkor szintén elnézést kér.

Nem igazán fújnak orrot, inkább hangosan szipognak. Ez nagyon durva bír lenni viszont.

A másik fura dolog, hogy a fényképezéshez már óvodában megtanítják nekik ezt a vicsorgó mosolyt. Tisztára erőltetetten néz ki, a fiam óvodai és iskolai tablói olyanok, mintha fogmosáshoz készülnének a gyerekek.

Meghalt Kurt Vonnegut

Meghalt Kurt Vonnegut. Nem minden könyvét szerettem egyformán. Gyerekkoromban a Titán szirénjei, később pedig a Bajnokok reggelije és az Az ötös számú vágóhíd voltak amik nagyon bejöttek.

Segített nekem jobban tisztelni az amerikai embereket, már akkor is, mikor nem láttam őket közelről. Nem minden amerikai olyan, mint amilyennek a világ többi része tipikusan látja őket.

Napirajz tribute.

Film: Iraq for Sale: The War Profiteers

Iraq for Sale: The War Profiteers

Dokumentumfilm az amerikai háborúban a kormánytól sokmilliárdos szerződéseket lenyúló cégekről. KBR/Halliburtonről már tudtam, de a CACI meg a Titan újak voltak.

Nem is tudtam, hogy Abu Ghraibot is nagyrészt vállalkozók csinálták és a kis katonák tőlük kapták a parancsokat. A katonákat sok év börtönre ítélték, a vállalkozóknak meg semmi baja nem lett. És az a vicc, hogy az eredetileg adatbáziskarbantartásra, de kellően általánosan fogalmazó szerződés keretében alkalmazott CACI csinálta a kínvallatásokat. Informatikusok: olvassátok el a következő munkahelyen az apróbetűs részeket a szerződésben.

A Paul Brehmer-t az amcsi helytartót aki tenger sok eszével feloszlatta az iraki hadsereget első intézkedéseként (elkúrta, nem kicsit, nagyon) nem a katonaság védte, hanem sok pénzekért felbérelt fegyveres alvállalkozó testőrök. Ezeket a "civiliket" akasztották aztán fel a híd tetejére Faludzsában.

Hogyaszongya az egyik riportalany:

"Ha katona vagy és megyilkolsz egy civilt Irakban, akkor hadbíróság elé kerülsz. Ha egy katonai beszállító szerződéses embere vagy és megöls egy civilt, akkor hazaküldenek és következő héten jöhetsz vissza egy másik beszállító szerződéses alkalmazottjaként."

Képzeljünk el itt ilyen "kormányközeli" cégeket, mint az Ezüsthajó/Happy End Kft. csak ők nem szarral gurigáznak:
A Halliburton Dick "Lord Vader" Cheney alelnök volt cége több mint 3,6 billió (3,6 * 10^12) forintnyi, tehát kb. 4500 tocsiknyi szerződést kaptak, jó részét pályázat nélkül.

Irakban minden alvállalkozókon keresztül megy, mindent kiszervezett nekik a hadsereg, amit hagyományosan katonák csináltak. Ők építik a bázist, ők fuvaroznak a hadseregnek mindent, a szerelési feladatokat átvették a katonáktól (persze a "szakembereiket" a katonáknak kellett kiképezni helyben).

A military-industrial complex ((c) Eisenhower, 1961) egyfajta uram-bátyám alapon szerveződik ("old boys network"). Ezt én is láttam a gyárban. A leszerelt katonák és kormánytisztségviselők elhelyezkednek a magánszektorban lobbistaként, tanácsadóként és a kapcsolataikat felhasználva lenyúlják a zsíros szerződéseket.

És hogy mi a zsíros? 6-os karton helyben előállított dobozoskóláért 45$-t (8190HUF), egy zsák ruha tisztításáért 18000 forintot számláztak ki a kormánynak (kár, hogy kakaóálló számítógépekről nem volt szó a filmben, érdekes lett volna összevetni).

Az ún. cost-plus szerződés értelmében, bármennyit költött a Halliburton a kormány utólag megtérítette neki beépített profittal. Megszűnt a motiváció a spórolásra, hiszen minél többet költött a cég, annál nagyobb lett a profitja. Úgyhogy míg a katonák a sivatag közepén sátortáborban aludtak, a Halliburton/KBR szakmunkásainak ötcsillagos szállodában tartották a továbbképzést.

Ennél sokkal durvább trükköket nyomtak a fiúk, amire szerintem még egy magyar vállalkozó is elismerően bólogatna:

• üres kamionkonvojokkal furikáztak a sivatagban: kiszámlázták
• direkt nem megfelelő alkatrészeket, gépeket, számítógépeket rendeltek aztán arra hivatkozva, hogy hibás, kivitték a sivatagba és elégették: kiszámlázták
  
• vadiúj kamionhoz nem rendeltek pótalkatrészeket (olajszűrő, pótkerék), hanem mikor elromlott valami, vettek egz új kamiont (a katonáknak ilyenkor parancsba volt adva, hogy az elromlott járművet meg kell semmisíteni): kiszámlázták

Jól csinálják, a részvényárfolyamuk a négyszeresére emelkedett a háború kezdete óta.

Nem volt semmifajta felelősségrevonás eddig, a szerződések továbbra is mennek ezeknek a cégeknek szépen.

Ez a létező kapitalizmus, barátaim.

Gépi fordítás: ólomtervező

Gyakran eszembe szokott jutni, hogy a magyar Wikipédiában végzett munka nagy része kiváltható lenne, ha lennének jó minőségi gépi fordítóprogramok, hiszen rengeteg témánál az angol vagy más nagyobb Wikipédiákban már elég jó tartalom van az adott címszó alatt. (Alternatíva: megalakul a világkormány és az eszperantó lesz az univerzális nyelv, esetleg minden magyar olvasó megtanul angolul. Nem tudom melyik valószínűbb.)

De aztán, mikor ilyet olvas az ember, akkor belátja, hogy az embereket kiváltó gépi fordítás még messze van (törölt Civilization IV cikk szövege a magyar Wikipédiában):

Sid Meier Civilization IV (vagy Civ IV) egy kanyar alapú stratégiai számítógépes kultúrált játék. Fejlődött Soren Johnson ólomtervező által Sid Meier és Meier stúdiójának az iránya alatt Firaxis Games, ez a lelkesen fogadott Civilization sorozat legújabb részlete. A játék első bővítés, Warlords,

Civilizáció IV van egy olyan történelmi 4 X játék, amiben a játékos karcolástól épít egy birodalmat. Minden általános egész-hossz-játék egy egyetlen telepessel i.e. 4000-ben kezdődik testalkatba az ember első város és cserkész vagy harcos.

Megfejtés:
ólomtervező = lead designer (vezető tervező)
karcolásból = from scratch (teljesen a kezdetekből)

További gyöngyszemek a Wikipédia Rossz viccek és egyéb törölt zagyvaságok oldalán.

Twitter és az idétlen szokások

Január óta tesztelem a twitter-t, a twitterific nevű alkalmazáson keresztül (a natúr twitter site gyakran nagyon lassú). Elsősorban kiváncsiságból, rá akarok jönni, jó-e nekem valamire. Próbaüzemként jobbra látható mostantól egy doboz. Akik nem ismernék mi ez, azoknak nagyon tömören: max 140 karakteres mikro-blogpost.

A Twitter egy már-már gyomorforgatóan divatdolog, mint a Moncsicsi volt óvodában (ennek hasonlóan undor-divat amerikai megfelelője a Chia Pet). A twitterben a legidegesítőbb, az a jelenség, amit a hasonlóan atom-agyatlan iwiw üzenőfalon láttam először a gyakorlatban.

A következőről van szó. Mindenkinek vannak ismerősei és mindenki csak az ismerősei üzenetét látja, azokat viszont mindig. Mondjuk A ismeri B-t és C-t, de ők nem ismerik egymást. Addig ok, amíg csak információkat közölnek egymással, pl. "egy irtózatosat fingottam, és pont utána bejött a főnököm, de úgy csinált, mintha nem vette volna észre".

A gond akkor kezdődik, amikor elkezdenek kérdezz feleleket játszani. B megkérdezi ismerőseit: "mennyibe kerül egy fapados hónap végén Párizsba?" Erre A visszaírja: "szerintem 30k-nál többet semmiképpen ne adj érte". Namost mivel C nem ismeri B-t, ezért nem fogja látni a kérdést, csak a választ, ami kontextusától megfosztva teljesen értelmetlen zajjá válik.

Ez annyira idegesítő, mint mikor valaki ordítva telefonál. Én személy szerint sikítva kapkodok ilyenkor a leiratkozó gomb után.

Hogy jót is mondjak a twitterről: minimális energiaigénnyel írhat valaki magáról dolgokat, ami hasonló, mégis másfajta életérzés, mint egy blogon. Kicsit úgy aránylik a bloghoz, mint az instant messaging az emailhez. Majd meglátjuk, hogy jó-e valamire.

Átmeneti agglegénység vége, Zelda, FFVI

5 nap múlva vége az egy hónapig tartó hagymáschilisbabzabálós, nyitottajtónálpisilős agglegénységemnek. Próbálom a maradék időt kihasználva, végignyomni a Zeldát (a jeges pályán vagyok, kezd nehéz lenni), meg a Final Fantasy VI Gameboyos változatát.


Feszítsenek keresztre a fanboyok, de a Zeldában nekem a Wind Waker cel-shaded grafikája jobban bejött. A játékélmény viszont a maga kategóriájában csúcsra van fejlesztve. A Metroid Prime-ra emlékeztet egyébként a legjobban. Azoknak akik nincsenek benne a Nintendo világban, a Metroidban és a Zeldában van ugyan harc, vannak fegyverek, de egyáltalán nem az van fókuszban, hanem a pálya felfedezése. A recept az, hogy a hősnek egyre bővülő eszköztárral kell megoldani egyre bonyolultabb pályákat, amiket egyfajta rejtvénynek lehet felfogni ("environmental puzzle"). Ahogy előrejutunk, a jutalmunk valami újabb eszköz, vagy alkalmazható technika (pl. kalapács, bumeráng, röntgenlátás) aminek a segítségével újabb és újabb helyekre tudunk eljutni. A pályavégi ellenfeleket pedig sosem nyers erővel, hanem mindig az új eszköz és tanult technikák használatával kell legyőzni. A játék varázsa tehát nem a abban van, hogy széjjellövöm/kardozom az ellenfél agyát, ami látványosan robban/fröccsen, hanem abban, hogy 15 percenként kiáltok fel, hogy Áháááá, szóval így!

A Final Fantasy VI (1996) pedig az első "igazi" Final Fantasy játékom (csak a Tactics Advance-ot játszottam korábban, de mikor vagy 30 óra után elvesztettem a játékállásomat saját hibámból, már nem volt kedvem újrakezdeni. De a DS verziót várom.)

Állítólag az FF VI a legjobb 2D változat. Először idegesítő volt a sok, mostani szemmel már anakronisztikusnak tűnő random encounter, de maga a játék a kis cuki sprite-jaival, a hangulatos zenéjével, a néhol humoros, néhol tragikus történetével végül nagyon bejött. Mikor eljutottam odáig, hogy az egyik hősnővel egy operában kellett énekelni, memorizálva a szöveget, meg a koreográfiát, éreztem, hogy ez már itten szerelem és előtört belőlem a látens Final Fantasy rajongó, aki most toporzékol a vállamon és azt suttogja a fülembe, hogy vegyek egy PS2-t.



Nem fogok rá hallgatni, mert jön ki egy csomó Square-Enix játék hamarosan DS-re és ha a család itthon van úgysem férek a tévé közelébe, sokkal jobb nekem a budin ülve játszani, csöndben, nyugiban, egyfajta 21. századi Tót Lajosként.

Hogy webkettő is legyen: régebben, mikor elakadtam, a gamefaqs.com-on néztem utána, hogyan kell továbbjutni (már a fiam is használja 7 évesen), de újabban átszoktam a Strategy Wiki-re. Jobban struktúrált, jobban használható.

The Nazis: A Warning from History

Mostanában, hogy nincs itt az Asszony pusztítom az olyan filmeket a listámról, amiken ő nagy valószínűséggel elaludna. Így néztem meg hidegháborús témájú filmeket, a Nixon-t, a Thirteen Days-et (közben eszembejutott, hogy már láttam régebben) illetve a Trials of Henry Kissinger-t. Utóbbi volt talán a legjobb és legérdekesebb.

Legutóbb pedig, kihasználva a Netflix online nézhetős szolgáltatását végignéztem a Nazis: A Warning from History című hatrészes BBC dokumentumfilmet a nácizmusról. Több okból is nagyon tetszett. Egyrészt rengeteg hosszú év után nagy öröm volt megint német szöveget hallani. Rengeteg riport, korabeli beszéd, propagandafilm-részlet volt látható. Meginterjúvoltak náci párttagokat, akik éveken át együtt dolgoztak Hitlerrel és elmondták mennyire nagyra becsülték az átlagosnál nagyobb vodkaadagban részesülő litván "önkéntes"-t, aki zsidó nőket és gyerekeket lőtt tömegével a gödörbe, amiért 20 évet kapott Szibériában stb. Azért tetszett a dolog, mert nem démonizálták túl őket. A filmből jól látszott, hogy a nácik nem patás ördögök, hanem hús-vér emberek: műveltek, okosak, szerették a zenét, a művészetet, a feleségüket. Csak munkaidőben tömeggyilkoltak. A keleti front első tisztogatókommandóinak (Einsatzgruppen) vezetői mind professzorok voltak -- sőt, az egyiküknek 2 doktorátusa is volt, ("Dr. Dr." szerepelt a neve előtt).

Ian Kershaw, a kedvenc Hitleres könyvem szerzője is közreműködött a film elkészítésében. Az ő keze nyomának gondolom azokat a részeket, amiben Hitler vezetési stílusát mutatják be. A Führer gyakorlatilag elérhetetlen volt egész nap. Volt, hogy délután jelent meg. Ahhoz képest, hogy diktátor volt, abszolúte nem törődött az ország irányításával. Gazdasági programja bevallottan nem volt, csak általános célokat fogalmazott meg, de a megoldás mikéntjét, az alárendeltjeire bízta. Gyakorlatilag soha semmit nem adott írásba, hanem csak hosszú monológokat tartott az irányról, az embereinek pedig a legfőbb gondja az volt, hogy kedvére tegyenek. Szerette visszatartani az információkat, közel ugyanazt a feladatot két embernek is kiosztani és nézni, hogy kapnak össze. Az, hogy a másodvonalbeli vezetők között akkora ellenségeskedés volt ennek a módszernek köszönhetően hozzájárult ahhoz, hogy nem tudták elmozdítani, mert nem volt igazi erős ember, aki átvehette volna a helyét.

Példa a homályos utasításokra, mikor megadja a feladatot a nyugat-Lengyelországi Gauleiter-eknek, hogy a körzetüket németesítsék -- a részletek rájuk vannak bízva. Az egyik ezt úgy oldotta meg, hogy deportálta onnan a lengyeleket keletre, míg a másik úgy, hogy nyilatkozatot iratott alá velük, hogy akkor ők mostantól németek.

De a hétköznapi emberekkel készült interjúkat is érdekes volt látni. Kereskedőt, aki 10-szeres áron árulta az élelmiszert a lengyel gettó lakóinak a szögesdróton keresztül míg ki nem fogytak az értéktárgyaikból és éhen nem haltak. Német nőt, akit szembesítenek, hogy fiatalkorában milyen besúgólevelet írt a Gestapónak és letagadja. Katonát, aki bevallása szerint segítette, védte a Lengyelországba keletről betelepített németeket, míg nem szembesítik egy általa írt levéllel, amiben koncentrációs táborba küldeti azok költöztetés ellen tiltakozó vezetőit.

Önáltatás lenne azt hinni, hogy egy kis gonosz csoport ragadta magához a hatalmat és őrjítette meg a népet. A nép benne volt nyakig. Nemcsak a német, de az összes szövetséges ország lakossága asszisztált a rendszerhez Vichy-től Magyarországon át Litvániáig. Már nem emlékszem, melyik német város volt, ahol nem sikerült megsemmisíteni a Gestapo iratait és a tanulmányozásuk során kiderült, hogy nem a kb. 20 Gestapo tiszt tartotta terrorban a területükhöz tartozó több mint 1 millió(!) embert, hanem azok egymást. A Gestapo legnagyobb gondja az ipari mennyiségben beugró besúgólevelek feldolgozása volt.

Azért nem szabad démonizálni a nácikat, mert akkor elhitetjük magunkkal, hogy ez egy különleges dolog volt és soha nem történhet meg többet. Pedig megtörtént, és megtörténik. Újra és újra, és olyan emberek csinálják, mint mi, meg a szomszédaink.

Human Wikipedia

Wikipedia image:



Real Life Adventures